Na ez a tipikus. Amikor az ember eltűnik a süllyesztőben, túl sok a munka, túl kevés a gyerek, és a dobolás már csak... Utoljára júniusban ütöttem, amikor koncertünk volt, azóta meg két próba és kész.
Sosem értettem, hogy miért kell valakinek abbahagynia a zenélést amikor eléri a 30-at. Hát például kiderül, hogy az addig felhőtlen és felelőtlen életű egyetemista ivócimborákból álló zenekar tagjai már elhízott, zsíroshajú informatikusok, vagy szvassoló közgazdászok, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a hathúros sajtreszelőt sikálják péntekenként. Vagy egyszerűen nincs pénz, tehát melózni kell. Kurva sokat. Nincs idő arra, hogy idióta groove-okat ütögessek pár másik arccal, mert kell a pénz. De bármi is legyen, mindig az a gond, hogy nincs idő rá.
Aztán, amikor fél év után újra beülök a dobok mögé és megnézem magamnak, hogy jééé, hát így működik a lábcin, meg kicsit bemelegítem a bal kezem és belecsapunk egy 40 éves Fred Wesley groove-ba, akkor rájövök, hogy félember vagyok enélkül. Kell ez, úgyhogy nem hagyom magam, amíg lehet.
